Jákób angyalokkal találkozik
"Jákób tovább méne az ő útján, és szembe jövének vele az Isten Angyalai. És monda Jákób mikor azokat látja vala: Isten tábora ez; és nevezé annak a helynek nevét Mahanáimnak."
(1Móz 32: 1, 2)
Jákóbnak nem ez az első találkozása az angyalokkal, és nem is az utolsó. Minden alkalommal igen nagy jelentőséggel bírnak az életében. Védelmezik, vagy bátorítják őt; esetleg tanítják, vagy megpróbálják. Úgy van ez ő vele is, mint mi velünk, akik az igaz Isten szolgálatának útjára léptünk. Már mi is észrevesszük, ha az életünkbe angyali beavatkozás történik. Hogyan? Nos, ha úgynevezett józan ésszel egy bizonyos esemény nem következne be, akkor biztosak lehetünk benne, hogy megvalósítását angyali segítség mozdította elő. Ez így van akkor is, ha fizikális szemeinkkel az angyalokat nem látjuk. Valójában lelki szemeinkkel tapasztaljuk meg őket: vagyis a lezajlott események alapján érzéseink és gondolataink helyes egyensúlya alapján következtethetünk a jelenlétükre. Aki erre a módra elegendő gyakorlat által tapasztalatot nyer, az a továbbiakban már kifejlesztett látásmóddal látja őket. Ez a látásmód szoros összefüggésben van a helyesen kimunkált lelkiismerettel. Jákóbnak természetesen már ilyen látásmódja volt. Mi is törekedhetünk erre.
"Azután külde Jákób követeket maga előtt Ézsaúhoz az ő bátyjához, Széir földébe, Edóm mezőségébe."
(1Móz 32: 3)
Ez az empátia készsége, vagy együtt érző képesség, amelyre már a főemlősök is képesek; miért épp az ember nélkülözné. Ez az érzés a legutóbbi inkarnációból táplálkozik, amely kettejükkel kapcsolatos.
Természetesen más fajta félelem is létezik. Félünk a nagyobbtól, az erősebbtől, a sötétségtől, a gonosztól. De ez más! Jákób azért fél a bátyjától, mert mintegy huszonegy esztendeje halálosan megsértette őt. Ez még akkor is így van, ha valójában igaz ügyért, sőt isteni parancsra tette is. Az érzés akkor is így fogalmazható meg: vajon az idő begyógyította a harag sebeit, meg tudott bocsátani, vagy érkezésem újra feltépi a régi sérelem varratait, amelynek helyéből újra a bú vére ömöl? Gyötrő gondolatok egy istenfélő és bátor ember szívéből. Fél, hogy bátyja esetleg eltaposhatja őt. Attól a gondolattól sajog a szíve, hogy talán már soha nem lehetnek szerető testvérek. (Olyan ez, mint az istenfélelem.)
Ismeri a bátyját; tudja, hogyan lehet meglágyítani a tekintetét. A jószág az életük, mint a ma élőknek a pénz. Ézsaú nem istenfélő, így igen földhözragadt. Földi vagyon az, amely simává teheti arcát, és fénylővé a szívét. Ezért így szól szolgáihoz:
"És parancsola azoknak mondván: Így szóljatok az én uramnak Ézsaúnak: ezt mondja a te szolgád Jákób: Lábánnál tartózkodtam és időztem mind ekkorig. Vannak, pedig nékem ökreim és szamaraim, juhaim, szolgáim és szolgálóim, azért híradásul követséget küldök az én uramhoz, hogy kedvet találjak szemeid előtt."
(1Móz 32: 4, 5)
Ismét a beszédépítés ragyogó példájával találkozhatunk itt. Először is behódolását ajánlja fel annak, aki valójában most már teokratikusan alárendeltje (hisz már Jákóbé az elsőszülöttségi jog). Szolgálatát ajánlja neki – s teszi ezt úgy, hogy beszámol mindazokról az erényeiről, amelyeket ura szolgálatába állíthat. Nincs az a földi gondolkodású ember, aki ne fogadná ezt szívesen. Hisz a vagyon, a jószág és a hatalom növelése, bővítése lebeg mindnek a szeme előtt. Ez rejlik a szívében, mely mozgatórugója minden cselekedetének.
"És megtérének Jákóbhoz a követek, mondván: elmentünk vala a te atyádfiához Ézsaúhoz, és már jön is elődbe, és négyszáz férfi van vele."
(1Móz 32: 6)
Szavainak, s követségének foganatja is van. Azonnal fel is kerekedik öccse fogadására. Viszont mindenképpen érzékeltetni akarja vele, hogy még nem felejtette el a huszonegy éve történteket. De figyeljük, hogyan teszi ezt. Igen rémisztőnek tetszik a dolog. Talán harc is lesz?
"Igen megíjede Jákób és féltében a népet, mely vele vala, a juhokat, a barmokat és a tevéket két seregre osztá. És monda: ha eljön Ézsaú az egyik seregre, és azt levágja, a hátra maradt sereg megszabadul."
(1Móz 32: 7, 8)
Éles elmére vall, amit tesz. Jákób nem földi gondolkodású, de tudja, hogy akik vele vannak: azok. Így, ha neki nem is; de nekik szükségük van azokra a javakra, amelyet fölhalmozott. Mindet azért nem állítja szembe Ézsaúval, a vele való találkozás magamutogató látványaként. Szeretteit, s az eltartásukhoz szükséges javakat igyekszik megmenteni. De figyeljük csak! Más módon is védekezik az esetleges katasztrófa ellen.
Jákób imája
"És monda Jákób: óh én atyámnak Ábrahámnak Istene, és én atyámnak Izsáknak Istene, Jehova! Ki azt mondád nékem: térj vissza hazádba, a te rokonságod közé, s jól tészek veled: kisebb vagyok minden te jótéteményednél és minden te hűségednél, a melyeket a te szolgáddal cselekedtél; mert csak pálczámmal mentem vala által ezen a Jordánon, most pedig két sereggé lettem. Szabadíts meg, kérlek, engem az én bátyám kezéből, Ézsaú kezéből; mert félek ő tőle, hogy rajtam üt és levág engem, az anyát a fiakkal egybe. Te, pedig azt mondottad: jól tévén jól tészek te veled, és a te magodat olyanná tészem mint a tenger fövénye, mely meg nem számláltathatik sokasága miatt."
(1Móz 32: 9- 12)
A Biblia legszebb imáinak egyike hangzott is el. Isten szolgái számára teljesen természetes, hogy krízishelyzetekben, mikor a földi gondolkodású józan ész már nem talál kiutat: Istentől várnak segítséget a helyzet megoldására. Ez persze csak úgy lehetséges, ha addig is folyamatosan Ő rá hallgattunk, s szoros kapcsolatban voltunk Vele. A továbbiakban is így kell tennünk. Nem azért, hogy újra és újra kimenekítsen szorult helyzetünkből, hanem, mert tisztában vagyunk vele, hogy az Ő által kijelölt úton járunk, s gyakran találjuk magunkat szembe olyan helyzetekkel, amelyeket a mi eszünkkel úgy sem tudnánk megoldani. Ő viszont igen, hisz az Ő közbenjárása is juttatott bennünket ilyen helyzetbe. Ő tehát azt is tudja, hogyan kell megoldani azt. Ezek azok a vizsgapontok, amelyek emelkedésünket, vagy bukásunkat okozzák. Az eddig tanultakat ilyen helyzetben kell tudnunk félelem nélkül, és kizárólag isteni gondolkodásmód szerint alkalmazni. Itt dől el, hogy amit Jehovától tanultunk, azt valóban szívünkbe zártuk, s felhasználjuk a lelkiismeretünk helyes kiépítésére, vagy csupán komolytalan élvezői akarunk lenni a Teremtő ki nem érdemelt kedvességének.
Az ilyen krízishelyzetek megoldásához igen tiszta és igaz fejre van szükség. S mi az, ami mindezt lehetővé teszi számunkra, ha nem egy ima.
Itt most nem elemzem ki az imát, lesz még mód rá bőven. Tartalma önmagáért beszél. Szívből jön, s a helyzet megoldását célozza megfelelő alázattal, tisztelettel, pontos, igaz tényekkel. Az ima végében mindjárt a rá adott válasz is benne van. Igen: az imát szívből mondjuk, s így ugyanott megjelenik rá a válasz is, akár az ima részeként.
Jákób ajándékkal akarja kiengesztelni Ézsaút
"És ott hála azon éjjel: és választa abból, a mi kezénél vala, ajándékot Ézsaúnak az ő bátyjának: kétszáz kecskét, és húsz bakot; kétszáz juhot, és húsz kost; harmincz szoptatós tevét s azok fiait; negyven tehenet, és tíz tulkot: húsz nőstény szamarat, és tíz szamár vemhet."
(1Móz 32: 13- 15)
Ha Jákób a gazdaságát két részre osztotta, s az egyikből ennyi ajándékot kanyarított ki a nyájaiból, akkor vajon milyen gazdag lehet. Nem érdemes firtatni, hisz az életének nem ez a lényege. Viszont szüksége van ezekre ahhoz, hogy az Isten által rárótt feladatot elláthassa. Az ő szemében ez a vagyon csupán eszköz. Eszköz ahhoz, hogy bevégezze a dolgát. Az Isten munkát bízott rá, s ehhez eszközöket is bocsátott a rendelkezésére. Az átlagember számára viszont ez a mérhetetlen vagyon életcéllá válik. Ezért állatiasodunk így le, s romboljuk le kapcsolatainkat. Istennel való kapcsolatunkat figyelmen kívül hagyjuk; az emberekkel való kapcsolatainkat, pedig ledegradáljuk kereskedelmi egyezségekké, gazdasági szerződésekké. Nem így Jákób. Ő mindezt arra használja, amire azt Istentől kapta. Most például ajándékul használja fel egy emberi kapcsolat kibékítéséért, a testvéri szeretet (sztorgé) tisztázásáért.
"És szolgái kezébe adá, minden nyájat külön-külön, és monda az ő szolgáinak: menjetek el én előttem, és közt hagyjatok nyáj és nyáj között. És parancsola az elsőnek, mondván: ha az én bátyám Ézsaú előtalál és megkérdez téged, mondván: ki embere vagy? Hová mégy? És kiéi ezek előtted? Akkor azt mondjad: szolgádé Jákóbé; ajándék az, a melyet küld az én uramnak Ézsaúnak, és ímé ő maga is jön utánunk. Ugyanazt parancsolá a másiknak, a harmadiknak, és mindazoknak, kik a nyájak után mennek vala, mondván: ilyen szóval szóljatok Ézsaúnak, mikor vele találkoztok. Ezt is mondjátok: ímé Jákób a te szolgád utánunk jő; mert így gondolkodik vala: megengesztelem őt az ajándékkal, mely előttem megy, és azután leszek szembe vele, talán kedves lesz személyem előtte."
(1Móz 32: 16- 20)
Hiába isteni parancsolatra bántotta meg Ézsaút; a kiengesztelést is neki kell végigszenvednie. Azért vagyunk emberek, hogy tetteink következményeivel szembesüljünk, és megálljunk Isten és emberek előtt. Kiengesztelhetné Ézsaút maga a Teremtő is – hisz Ő vette el tőle az elsőszülöttségi jogot –, de ettől a szolgája, Jákób nem lépne előbbre az Isten Királysága felé, s nem teljesíthetné emberi sorsát, ami az Istenhez való visszatérést jelenti megtisztult szívvel, és szolgálatkész lélekkel. Istent is ki kell engesztelnünk, hisz elhagytuk Őt. Vágyainkat követve elfordultunk Tőle. Hogyan engesztelhetnénk ki egy hatalmas Istent, ha egy emberrel sem tudjuk ezt megtenni.
Jákób tusakodása
"Előlméne tehát az ajándék; ő, pedig azon éjjel a seregnél hála."
(1Móz 32: 21)
Jákób hiába hajtja álomra a fejét, az álom messze elkerüli őt. Nagy találkozás előtt áll, és életének nagy fordulópontjához ért. Nem az élete a tét, nem is a vagyona. A becsülete és a családja. Mit tehetne még, hogy ezeket megóvja! Az előbbiért már mindent megtett, ami emberileg lehetséges; de a családjáért még tehet valamit. Ezt tervezgeti. Nézzük, mire jutott.
"Felkele pedig ő azon éjszaka és vevé két feleségét, két szolgálóját és tizenegy gyermekét, és általméne a Jabbók révén. Vevé hát azokat és átköltözteté a vízen, azután átköltözteté mindenét valamije vala."
(1Móz 32: 22, 23)
A családját az életéért, a vagyonát azok ellátásáért helyezi biztonságba. Így az esetleges támadás a vagyonának csak a másik felét és őt, magát érheti. Ez volt az utolsó, amit szorult helyzetében tehetett. Most már maga maradt, s alaposan kiértékelhette tetteit. Ebben azonban más is segítségére sietett.
"Jákób pedig egyedűl marada és tusakodik vala ő vele egy férfiú, egész a hajnal feljöveteléig."
(1Móz 32: 24)
Saját lelkiismerete az, amely nem hagyja nyugodni. Elemez pro- és kontra, hogy amit tett most és a múltban, az vajon hogyan befolyásolja az Istenhez, önmagához, családjához és embertársaihoz fűződő viszonyát. Kivel tett jót, és kivel tett rosszat. Kínkeserves számvetés ez. Ugye, milyen ismerős! Amit itt jól tettem, az ott talán balul ütött ki, és fordítva. De valójában mi a legfontosabb az életünkben? Igen, az Isten szolgálata. De vajon mindig hűen követtem Őt; nem értettem félre Őt? Nem kevertem az Ő szolgálatát saját vágyaimmal, félelmeimmel? Vajon az életem többi szereplői milyen befolyást gyakoroltak, és gyakorolnak az Isten iránti odaadó szolgálatomban? Ők nem eszközök-é az én és Isten szemében ahhoz, hogy a konfliktusokat megélve percről percre számot adjak lelkiismeretem helyes kiiskolázásáról Neki. Más felől viszont embertársaim számára én vagyok az eszköz saját lelkiismeretük fényesítéséhez. Hisz az egyik orca fényesíti a másikat, amint az egyik penge a társát.
Ezekre, és hasonló kérdésekre kell választ találnia Jákóbnak a hajnali továbbindulás előtt. Önmarcangoló harc ez. Önmagunkba zárva, lelkiismeretünkkel örökös harcot vív lelkünk döntéseinkért. Ha ezt helyesen végezzük, akkor az Isten is szívünkben él, és segíti a döntéseinket, fogja a kezünket, vezeti lábainkat, szemünk helyett szemünk lesz. De ezért a csodálatos kiváltságért sokat kell küzdenünk. Erről szól emberi sorsunk. Jákób viaskodása nem marad nyom nélkül.
"Aki mikor látá, hogy nem vehet rajta erőt, megilleté csípőjének forgócsontját, és kiméne helyéből Jákób csípőjének forgócsontja a vele való tusakodás közben. És monda: bocsáss el engem, mert feljött a hajnal. És monda Jákób: nem bocsátlak el téged, míg meg nem áldasz engemet."
(1Móz 32: 25, 26)
Jákóbnak immár kelnie kell, indulnia a találkozás felé. Ezért véget kell vetni ennek a harcias kimenetelű gondos elmélkedésnek. Oly heves volt ez az álombéli viaskodás, hogy Jákób nagy hánykolódásában megrándította a csípőjét. Ennek további életében tartó sántikálás lett a következménye. Ez azonban a kisebb probléma. Lássuk, a lelke hogyan élte meg ezt.
Jákób Izraelnek neveztetik
"És monda néki: mi a te neved? És ő monda: Jákób. Amaz, pedig monda: nem Jákóbnak mondatik ezután a te neved, hanem Izráelnek; mert küzdöttél Istennel és emberekkel, és győztél."
(1Móz 32: 27, 28)
Igen, győzött. Az ő személyisége minden helytelennek, vagy lelkiismeretlennek tűnő tett ellenére, Isten szemében helyesnek bizonyult. Nem hibák voltak azok, csupán konfliktusainak néha kínos, máskor fájdalmas kimenetele, és azokat mindig helyesen kezelte. Nem csak az ő élte a tét az életvezetésben Isten előtt, hanem embertársaié is. Azok élete is percről percre számot ad Uruk és Teremtőjük előtt döntéseikről és tetteikről, szavaikról, gondolataikról, érzéseikről. Erre való ez a földi, emberi társadalom.
"És megkérdé Jákób, és monda: mondd meg, kérlek, a te nevedet. Az, pedig monda: ugyan miért kérded az én nevemet? És megáldá őt ott."
(1Móz 32: 29)
Igen, így kellett végződnie. Áldásban, méghozzá magas szintű isteni áldásban részesült e csodálatos kimenetelű lelki konfliktus végén. A saját lelkiismerete az Istennel karöltve áldotta meg őt, s még a nevét is megváltoztatta. Ez egy olyan név, amely egy nemzet neve lesz. Ő tehát abban az áldásban részesült, hogy egy leendő nemzet ősatyja lesz, amely az ő nevét viseli. Ez Izrael. Ez a nemzet fogja előkészíteni a földet az Új Paradicsom számára.
"Nevezé azért Jákób annak a helynek nevét Peniélnek: mert látám az Istent színről színre, és megszabadult az én lelkem."
(1Móz 32: 30)
Itt is találkozunk azzal, a helyzettel, amikor egy fontos esemény helyét önálló névvel illeti az esemény megélője, vagy főszereplője. A név természetesen itt is összefüggésben áll a lezajlottakkal, és azok hatásával (Peniél: Megszabadító Isten).
"És a nap felkél vala rajta, amint elméne Peniél mellett, ő, pedig sántít vala csípőjére. Azért nem eszik Izráel fiai a csípő forgócsontjának inahúsát mind e mai napig, mivelhogy illetve vala Jákób csípője forgócsontjának inahúsa."
(1Móz 32: 31, 32)
Íme az események fizikális következményei; hogy soha el ne felejtsék az itt történteket. Ezt a számadást újra és újra mindnyájunknak el kell végeznünk csöndes magányunkban. Az emberek többsége azonban nem ennyire szellemi beállítottságú; ezért van szükség fizikai figyelmeztető, vagy jelző eszközökre, hogy ezek által legalább halványan tudjunk visszakapcsolni a bennünk zajló események szellemi és lelki hátterére.
